1. fejezet

Nagyon nagyon remélem, hogy nem lett túl rossz. Én nem igazán tudok véleményt alkotni, de örülnék, ha ti megtennétek. Ezennel jó szórakozást és kellemes perceket kívánok nektek, olvasóknak. És itt az első fejezet.


Az ablakon beszűrődő nap fényére ébredtem. Egy újabb nap nem éppen hétköznapi életemben. Körülnéztem a szobámban. A takaróm fele lelógott a földre, a plüssöm a lábamnál, de ezen kívül minden a helyén. Elernyedt végtagjaimat kinyújtóztattam, majd kikecmeregtem az ágyamból. Kinyitottam az ablakot, majd nagyokat szippantottam a friss levegőből. Elvánszorogtam a fürdőszobáig, a tükörben egy madárijesztő meglepetten bámult rám. A hajam összevissza meredt az égnek. Fáradtan kifésültem a szénaboglyát, megmosakodtam majd megmostam a fogam. Ezután - már valamennyivel üdébben – visszamentem a szobámba, ahol már Alice várt a beágyazott ágyamon.
- Jó reggel Nessie! Hogy aludtál? – kérdezte kedves, csilingelő hangján.

- Jó reggelt! Elég mélyen. – válaszoltam, miközben lehuppantam mellé az ágyamra.

- Edward és Bella vadászni mentek, Esme pedig Carlisle-al vásárol. – mondta lelkesen, bár nem értettem mi ebben olyan szenzációs.

- Mi? És engem nem vittek vadászni? – kérdeztem felháborodva.

- Nekik is kell egy kis egyedüllét. És most végre lesz alkalmunk vásárolni. – Mintha nem is ő lett volna.
- De hát süt a nap. –mondtam.

- Igen, most még süt, de mire megreggelizel, elkezd esni. Rosalie már elkészítette a reggelid, szedd össze magad, reggelizz és indulás! – mondta majd megpuszilta fejem és már el is tűnt. Nagyszerű! Nem mintha nem szeretnék vásárolni, de Alice-szel szinte minden nap elmegyünk, ha rossz az idő. Ő még ezt is kevésnek tartja, én viszont már nem is tudom hova rakni az újabbnál újabb ruhákat. Felöltöztem, és újra átfésültem hosszú, vörösesbarna hajamat. Lementem megreggelizni. Furcsálltam, hogy Rose csinálta a reggelimet. Leültem Emmett mellé, aki éppen valami sportújságot olvasott.

- Jó reggelt! – mondtam családomnak.

- Jó reggelt! – hangzott kánonban a kívánság, mire Rosalie elém rakott egy rakás palacsintát juharsziruppal leöntve.

- Köszönöm! – mondtam, és elkezdtem magamba gyűrni. A „szívesen-t” lerendezte egy barátságos mosollyal. Hirtelen Emmett mellé került, aminek egy csókcsata lett az eredménye.
- Enni plóbálok. – nyögtem tele szájjal. Hál’ Istennek abbahagyták. Kaptam egy barackot a fejemre, mire megütöttem nagybácsikám vállát. Csak nevetett.

- Mehetünk már? – kérdezte Alice, majd hirtelen kibújt Jasper karjaiból és előttem termett.

- Mehetünk. – mondtam unottan, miután legyűrtem az utolsó falatot. Tényleg esni kezdett, a napot óriási borús felhők takarták. Utáltam a rossz időt, nem nekem való. Rosalie piros sportkocsijával mentünk. Az út eredetileg hosszúra lett tervezve, de ilyen sebességgel pár perc alatt ott voltunk a legközelebbi városban.

A vásárlás nálunk annyiból állt, hogy nénikéim kritikát mondtak azokra a ruhákra, amik nekem tetszettek, majd rám adták azokat, amik szerintük jól néztek ki, és jól álltak nekem. Imádtak engem öltöztetni. Ilyenkor holmi Barbie-babának éreztem magam, akit kényük-kedvük szerint öltöztethetnek. Mikor már rám adták a lehető legtöbb ruhát, leültem egy székre, amit cipőpróbálásra raktak oda. Vártam, amíg ők is felpróbálják a ruhákat, és közben magamba mélyedve ültem. Azt éreztem, hogy hiányzik valami. Hogy egy részem nem teljes vagy legalábbis nem tud kiteljesülni annak a valaminek a hiányában. Sokszor éreztem ezt, de sosem jöttem rá mi hiányzik. Elvégre van egy nagyszerű családom. Iskolába sem kell járnom, mert otthon tanulok. Ruhában sincs hiányom és ételben sem, megvan mindenem. De én mégsem érzem magam teljesnek. Miközben ezen merengtem észrevettem, hogy a ruhák ki vannak fizetve és Rosalie és Alice a pénztárnál várnak rám. A hazafele úton a lányok észrevették, hogy van valami probléma.

- Mi a baj? Nem tetszenek a ruhák? – kérdezte Alice.

- Nem, semmi baj a ruhákkal. Csak azon gondolkoztam… - haboztam. Alice értetlenül nézett rám, és kíváncsian várta a mondat végét. – Mikor süt ki a nap? – kérdeztem végül. Nénikém tekintete üvegessé vált, majd mikor visszatért a jelenbe ezt mondta:
- Pontosan délután 3-kor áll el az eső és szinte egyből kisüt a nap. Hová készülsz?

- Öhm.. Arra gondoltam, hogy kimozdulok egy kicsit. Úgy értem egyedül. – mondtam az ablakon kifelé bámulva.

- Ahh. – mondta, majd előrefordult és lassacskán hazaértünk. Dél volt és én már farkas éhes voltam. Örültem mikor láttam, hogy még forró pizza vár arra, hogy lecsússzon a torkomon. Nem értettem, hogy mióta jön ide, a semmi közepére pizza futár. Leültem a nappaliban levő kanapéra, bekapcsoltam a tévét, és beleharaptam a pizzába. Elég forró volt, így nem sokat éreztem az ízből. Még mindig gondolkodtam, miközben úgy tettem mintha tényleg érdekelne a tv-ben megjátszottnak bizonyuló szappanopera. Mikor az óra negyed négyet mutatott szó nélkül elhagytam a házat. A nap csakugyan kisütött. Élveztem a szabadságom, nagyon ritkán jöhetek ki egyedül a szabadba. Elővettem vámpír énem, és eszeveszettül rohantam át a lakatlan környékünkön. Úgy egy kilométeres körben egy ház sem tartózkodott a miénken kívül. Nem sokan tudhatnak ennek a szép környezetnek a létezéséről. Errefele minden csodaszép. Rengeteg színes virág és különböző fa ékeskedik mindenhol. Sok a zöld és a házunktól pár mérföldre van egy folyó. Szeretek itt úszni. Jó itt élni, mert a családom bármelyik tagja kimozdulhat a házból anélkül, hogy attól kéne félniük, hogy meglátják gyönyörű gyémánt testüket a napon. Én mégsem mozdulhattam ki egyedül, legalábbis nagyon ritkán. Csak futottam nem gondolva semmire, talpam égett a vágyról, hogy csak fusson és fusson. Én meg adtam neki ezt az élményt. Hangokra lettem figyelmes, embereknek tűntek. Hirtelen megálltam. Egy tisztás közepén álltam és három férfi méregetett. Látszólag tüzet próbáltak rakni a vizes ágakból, de nem igen sikerült. Csak megtorpantan álltam tőlük méterekre és egy másodpercem volt eldönteni, hogy mit tegyek. Hirtelen eltűntem az erdő mélyében. Egy fa tetejéről figyeltem a férfiakat, mit reagálnak a furcsa lény látogatására. Reméltem, hogy fel sem tűnt nekik gyorsaságom és fülelni kezdtem.

- Te is láttad? – kérdezte meglepődve az egyik, aki a legmagasabbnak tűnt a többi közt.

- Mi volt ez? – válaszolt egy kérdéssel a másik.

- Ti meg miről beszéltek? Nincs ott semmi. – rendezte le ennyivel a harmadik és nagyon örültem, hogy van, aki ellenük beszél. Gyorsan hazarohantam. Már mindenki otthon volt. Reméltem, hogy Edwardnak semmi kedve a fejemben olvasni. Minden esete elkezdtem a szorzótáblát, az mindig beválik.

- Sziasztok! – köszöntem csendben családomnak, majd felmentem a szobámba. Ledőltem az ágyra, és csak akkor vettem észre igazán, hogy mennyire kimerültem. Lerúgtam lábamról a sáros cipőmet, majd behunytam a szemem. Hallgatóztam.
- Ki engedte el egyedül? – mondta apa ingerülten. Nem jött válasz, de szinte biztos voltam benne, hogy a választ kiolvassa valaki fejéből.

- Még, hogy nem tudtátok? De hisz a kocsiban szólt, hogy elmegy. Ti meg csak szó nélkül ráhagytátok. – dühöngött.

- Edward. – szólt neki teljesen nyugodtan anya. – Nyugodj meg! – Edward csöndbe maradt, majd az ajtó hangos csattanással bevágódott.

Edward szemszöge:

Tisztán és világosan megmondtam nekik, hogy Renesmee nem hagyhatja el a házat egyedül, a tudtom nélkül. Hogy engedhették el? Mi lett volna, ha megtámad valakit? Vagy, ha őt támadja meg valaki? Igaz, hogy 16-nak néz ki, de csak négy éves. Dühömben megrúgtam egy fát, ami hangos csattanással a földön landolt. Az erdő mélyében voltam. Próbáltam lenyugodni, felmásztam egy fa legtetejére. Ekkor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, és egy szempillantás eltelte múlva szerelmem már ott ült mellettem egy vastag ágon. Lassan, gyengéden megcsókolt. A haragom elszállt, mintha a legkönnyebb szellő is el tudta volna fújni. Mikor a csók véget ért Bella megszólalt:
- Nincs semmi baja. – ugyan olyan nyugodt volt, mint otthon.

- De lehetett volna. – mondtam már én is higgadtan. – Meg fogom ölni Alice-t.

- Dehogy fogod. – még egy leheletfinom csókot nyomott ajkaimra. Az agyam mintha megállt volna működni. Pont úgy csókolt, mint mikor még törékeny ember volt. Szinte elfelejtettem, hogy miről is beszéltem. – Ne féltsd annyira Nessie-t. Tud magára vigyázni. – mondta megszakítva csókunkat.

- De mi van, ha emberek közé megy? – vetettem fel. – Mi van, ha… - haboztam - egy rossz mozdulat és az emberek rájönnek, hogy Nessie nem éppen emberi. Nem akarok semmit sem kockáztatni, most, hogy végre boldogok vagyunk. – Bella lesütötte szemeit, töprengett valamin. – Mi a baj? – kérdeztem, miközben megsimogattam járomcsontját.
- Nincs semmi baj. – mondta, majd erőltetett egy mosolyt.

- Bella. – mondtam – Mondd el!

- Csak…- töprengett újra az alattunk lévő mélységet pásztázva. Ekkor rájöttem, mire is gondolhatott.
- Ugye nem.. – kezdtem.

- Jacob. – mondtuk egyszerre.

- Ne is gondolj arra a bolhás dögre. – Bella hirtelen leugrott a mélybe, én pedig utána. – Jacobnak idővel jobb lesz.

- Nem, nem lesz jobb. – mondta makacsul. – Ez nem egy sima szerelem vagy fellángolás és ezt te is tudod. – mondta, közben próbálta leplezni feszültségét.. Elcsodálkoztam azon, mekkora fordulatot vett beszélgetésünk. – Bella, csak ne gondolj rá. – kértem a lehető legkedvesebb hangon, majd magamhoz húztam és a fejére tettem államat.