7. fejezet

Elég rég raktam fel a legutóbbi fejezetet, de sajnos alig kaptam visszajelzést. Lori jelezte, hogy nem tud hozzászólást írni. Ha ez nálatok is így van, legyetek szívesek jelezni a chat-ben! A fejezetről annyit, hogy kicsit sokáig készült, ugyanis egy másik projekten dolgoztam. Bari történetét kellett befejeznem, mégpedig azért, mert megköttettük könyvben. Jobban mondva Brigi és Niki. Jó olvasást drágák!

Jacob szemszöge:

Az érzés amit akkor éreztem, mikor ráeszméltem, hogy emlékszik rám semmihez sem fogható. Vissza kellett térnem a jelenbe, de szerelmem látványa lebilincselt, és itt ragasztott a kettőnk világába. Ahol senki más nem számít rajtunk kívűl. Nem is érzékeltem semmit a külvilágból. Megcsodáltam gyönyörű, hosszú göndör haját, amint leomlik a vállára, csinos alkatát, varázslatos arcát. Nagy nehezen rávettem magam, vissza tértem a másik világba, csak, hogy odamehessek hozzá és megöleljem. Észrevettem, hogy apám tolószékét markolászom, Bella ott állt Nessie mögött, Charlie pedig semmit sem értett az egészből. Mindenki szótlanul figyelte az eseményeket, mikor hirtelen kikerültem apámat és életem szerelmét magamhoz szorítottam. Az ő szorítása se volt gyenge, illata lehengerlő volt, megbolondított. Miután fájdalmasan elengedett ránézett Bellára. Az én Bellámra. Rengeteg idő telt el, de ő semmit sem változott. Az egyetlen aki változott, az Nessie. Érdeklődve, haragosan fürkészte anyja arcát.

- Drágám, azt hiszem beszélnünk kell. - mondta Bella kétségbe esetten. - Annyira sajnálom. - suttogta. Látszólag szörnyen érezte magát.

- Bella - mondtam. - Szeretném én elmondani Nessie-nek - kértem.

- Rendben - bólintott tompán. Elindultam Nessie felé, nem bírtam ki, megfogtam a kezét és felvezettem Bella szobájába.

Mikor felértünk mindketten leültünk az ágyra az ablak felé nézve. Próbáltam össze szedni a gondolataimat, ami beletelt pár percbe.
- Nessie. Mikor még kicsi voltál... - elakadtam, nagyszerű. Mély lélegzetet vettem és próbáltam folytatni, de azt sem tudtam, mivel kezdjem. - Egyszer te, Bella és én beugrottunk Billy-hez. - kezdtem ráérezni, mikor félbeszakított.

- Jake, mindenre emlékszem. - mondta zavarodottan.

- Az meg hogy lehetséges? - kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

- Beugrottunk Billy-hez. Te és anya összekaptatok. Annyira, hogy - nagyot nyeltem. Egy gombóc a torkomban sírásra kényszerített, de nem hagytam magam. Próbáltam erős lenni. - elvesztetted az önuralmad. Átváltoztál.

- Én annyira sajnálom. Életem legnagyobb hibáját követtem el akkor.

- Nincs miért sajnálkoznod. Ez a részed, nem tehetsz róla.- mondta és megfogta a kezem. Az érintése a világ egyik legjobb dolgának bizonyult.

- De ha óvatosabb és ügyesebb vagyok...

- Ezt hagyd abba. Én nem haragszom rád. Igazából mindenkire haragszom rajtad kívül. Mit tett apa pontosan? - újabb sóhaj hagyta el a számat.

- Mikor megtudta, hogy a közeledben változtam át dühömben, felkeresett egy boszorkányt. Úgy tudom a család régi barátját. Megkérte, hogy feledtesse el veled azt, hogy...hogy létezem. - valami eszébe jutott.

- Natalie. - mondta döbbenten.

Nessie szemszöge:

Natalie átvert. Sőt, elvette az életem. Képtelen voltam felfogni, hogy ezt tette, hogy elfeledtette velem Jacobot. Ahogy erre ráébredtem, ledöbbentem. Hogy volt képes egyáltalán a szemembe nézni? Szörnyen dühös voltam rá, akár csak apára és anyára. Jacob sosem bántott volna, ebben biztos vagyok. Fortyogtam a dühtől, de mikor Jake meleg ujjai megsimították arcomat, minden gondom elszállt. Nem fért a fejembe, miért van rám ilyen jó hatással. Belenéztem fekete, karikás szemeibe, szája mosolyra húzódott. Semmi másra nem vágytam, csak a közelségére, hozzábújtam. Karjaival szorosan tartott a mellkasán, sosem éreztem magam jobban.

- Hiányoztál. - mondtam halkan. - Mindig is éreztem a hiányod.

- Nekem is hiányoztál. El sem hiszed, mennyire. - mondta, majd még szorosabban vont magához.

Percekig ültünk így, majd egyszer csak eszembe jutott valami. Kibújtam karjai közül, felálltam majd megfogtam a kezét és húztam magam után. Levezettem a lépcsőn, majd az ajtó felé vettem az irányt.

***

- El sem hiszem, hogy itt vagyunk. - mondta Jacob álmélkodva, bár fogalmam sem volt arról, hogy milyen érzelmeket vált ki belőle a régi Cullen ház látványa. 

- Én sem. De kellett egy nyugalmas hely. - felmentünk a lépcsőn, a bejáratnál megtorpantam, majd simán benyitottam. Nyitva volt. Ahogy beléptünk, szóhoz sem jutottam. Minden ugyan úgy állt, ahogy ott hagytuk. Apa zongorája, a képek a falon, az érettségi kalapok, Esme vázái.

- Tyűha! - csak ennyit tudtam kinyögni. Jake-kel a nyomomban körbejártam a házat, az emlékek sorban törtek a felszínre. A sok játék Emett-el és Jasper-rel, a fényképezkedések Alice-szel és Rose-zal, Esme néni főzés közben, Carlisle bácsi, ahogy a könyveket bújja, anya és apa egymás karjaiban, enyelegve. És ott bujkált az az emlék is, ahogy Jacobbal játszom. Mindig jól éreztem magam vele, sosem váltunk el, folyton együtt voltunk. Az elmélkedés után a szobámban kötöttünk ki. Leültünk az íróasztalomhoz, láttam, hogy Jake mondani szeretne valamit.

- Nessie, el kell mondanom valamit, amiről még nem tudsz. Valami fontosat. Rég óta vártam erre a pillanatra és nem akarom tovább halasztani. Nem is tudom, hogy kezdjem. - mondta kissé idegesen.

- Nyugodj meg, Jake! Minden rendben van. - biztattam, mire elmosolyodott.

- Renesmée Cullen! Te vagy a létezésem értelme. Jobban mondva, te vagy maga a létem. Nélküled nem tudnék élni. És ezt nem csak úgy, elcsépelve mondom, mint a szerelmes filmekben, ez az igazság. Ugyanis te vagy a bevésődésem tárgya, ami vérfarkasoknál egy életre szóló, el nem múló kötelék, amit semmi sem bonthat fel. Mi csak együtt lehetünk teljesek. - ez kissé furcsán hatott rám, jó értelemben. Sok minden kavargott bennem, de ezzel együtt sok minden értelmet nyert. Mindig is éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, belőlem, de ez az érzés Jacob érkezésével eltűnt, mint a kámfor. Nem voltam biztos abban, hogy teljes mértékben megértettem a bevésődés fogalmát, de éreztem, tehát tudtam, miről beszél.

- Jacob Black! - kezdtem mosolyogva - Pontosan tudom, miről beszélsz. Amíg távol voltam tőled, éreztem, hogy hiányzik egy darab belőlem, de most újra rátaláltam és nem akarom elveszíteni.

- Ne is mondj ilyeneket! Soha többé nem foglak elveszíteni, azt nem hagyom.