6. fejezet

Bizonyára mindenki számára kissé unalmasak voltak az előző fejezetek. Ez valamennyivel eseménydúsabbra sikeredett, igaz, rövidre is. Köszönöm a sok támogatást és segítséget többek között Bari-nak, aki mindig segített, ha valahol elakadtam, Wedó-nak, aki miatt nem keseredtem el, ha csak pár hozzászólást kaptam, azoknak, akik az idejüket arra fordították, hogy véleményt írjanak, mint pl. GiGi, Killa23, Holdfény, Péter Vivien vagy bárki más, akitől véleményt kaptam. Szóval küldöm minden kedves olvasómnak ezt a fejezetet! Jó olvasást!

 Coldplay - The Scientist

Nessie szemszöge:

Tisztán emlékeztem az útra, ami a régi életem helyszínéhez vezetett. Legutóbb karácsony után pár nappal jártunk itt anyával és apával. Nem tudom, miért pont utána, apáék szerint nagyapa nem ért rá karácsonykor, de ezt már akkor sem tartottam valószínűnek, ahogy most sem. Most szeptember eleje van, ami rajtam látható növekedést jelent. Egy erdőt szeltem át, nem sok kellett, hogy odaérjek. Éreztem, hogy apa már elindult utánam, de ez nem tántorított el tervemtől. Arra gondoltam, hogy megkérem nagyapát, hogy maradhassak pár napot. Nem tud nekem nemet mondani, szóval mikor beállít apa, Charlie bácsi megkéri majd, hogy maradjak. Apa nem csaphatja ki a hisztit előtte. Reméltem, hogy ezzel az egyszerű tervvel remekelni fogok. Ha emlékezetem nem csal - már pedig nem csal - , akkor Charlie bácsi házánál az erdőnek még nincs vége, tehát nem kell emberi tempóval közlekednem egészen a házig.
Megérkeztem. Mély lélegzetet vettem és elindultam a ház ajtaja felé. Mikor odaérkeztem hangosan kopogtattam, és hallottam ahogy nagyapa alatt megnyikordul a kanapé, amint feláll és ideballag, hogy ajtót nyisson.

- Nessie. - mondta meglepetten, reszelős hangján mikor kinyílt az ajtó, bár nem tudtam eldönteni, hogy kérdezte vagy kijelentette.

- Nagyapa. - mondtam neki, majd megöleltem.

- Gyere be! - mondta kissé zavarban, de melegen mosolyogva. Sosem volt jó házigazda. Beléptem az ajtón, majd, hogy elkerüljem a kínos helyzeteket otthon éreztem magam és leültem a kanapéra. Charlie bácsi követett és ő is a kanapén végezte.

- Megnőttél. Mi járatban erre? A szüleid?

- Gondoltam meglátogatlak. Rég jártam erre. A szüleim nem igazán tudnak arról, hogy itt vagyok. - kíváncsi voltam a reakciójára.

- Nem szeretnél maradni pár napra? Ő...tudod, elég magányos vagyok mióta ti elköltöztetek. - láthatóan még mindig zavarban volt.

- De, szívesen maradok. - mondtam mosolyogva. Ez könnyebben ment, mint vártam.

- Bella - kezdte, majd helyesbített -, anyád hogy van?

- Nagyon jól, bár hiányzol neki.

- Igen, igen. Ő is nekem. - mondta, szomorúság vegyült a hangjába. Nem lehet könnyű neki, újra elvesztette az egyetlen személyt, akit igazán szeretett. - Nem vagy...éhes? - kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem igazán. - a csengő megszólalt. Gyorsabb, mint gondoltam. Felálltam és kinyitottam, Charlie bácsi árnyékként követett.

- Helló, Charlie. - apa állt ott, ahogy vártam, de anya állt mellette.

- Helló! Gyertek be! - mondta Charlie, örült a nem várt látogatásnak. Amint mindenki belépett anya szinte nagyapa nyakába ugrott. Apa fagyos tekintetét az enyémbe fúrta, frusztrált.

Jó, tudom,hülye voltam, de nem tehettem mást. Egy kis szabadságra vágytam.- üzentem neki gondolatban, de nem sikerült meghatnom, pedig még komolyan is gondoltam.

- Mindenki halálra aggódta magát. - suttogta. Anya és Charlie bácsi a konyhába mentek beszélgetni.

- De hát Alice - kezdtem, de belém folytotta a szót.

- Alice semmit sem látott - folytatta halkan és beleszagolt a levegőbe. Kisebb fintor jelent meg az arcán. - Hol voltál? - szűrte a fogain keresztül. Sosem láttam még ilyen agresszívnak. Hirtelen nem tudtam mit mondani, de ő beérte a gondolataimmal is, úgy láttam valamennyivel megkönnyebbült.

- Soha, de soha ne csinálj ilyet még egyszer velem Nessie, megértetted? - lassan ejtette ki a szavakat. Mondandója elérte a kívánt hatást, bűntudatom támadt. Megöleltem apát, aki szorosan tartott magánál.

- Sajnálom.

Anyáék sétáltak oda hozzánk,mire elengedtük egymást.

- Edward, - kezdett bele Charlie bácsi - örülnék, ha maradnátok pár napra. - megint zavarban volt.

- Sajnos én nem tudok maradni, de Bella és Renesmée itt maradhatnak. - félsiker, bár már nem is bántam.

- Rendben. - vágtam rá vigyorogva. Charlie bácsi bólintott.

- Akkor én megyek is. - mondta apa, megöleltem, majd kettesben hagytuk anyával.

Miután elköszöntek anya elment bevásárolni, hogy legyen miből ebédet készíteni. Nagyapa hűtője elég szegényes volt, szinte csak halak voltak benne. Én ezalatt meséltem Charlie bácsinak az ottani unalmas életemről, ő szót ejtett a mostani ügyeiről, aztán csak tévéztünk, amiről beugrott az álmom, de sikerült hamar elhessegetnem és nem történt még csak hasonló sem a tévével. Az ebéd után kimerültnek éreztem magam, anya felvezetett a régi szobájába, ahol álomra hajtottam a fejem.


Jacob szemszöge:

Egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna Rá, mióta elment. Egy nap sem, hogy ne éreztem volna ezt a hatalmas fájdalmat, ezt a hiányosságot, ezt a szorítást a mellkasomban. Talán egyszer sem mosolyogtam azóta.  A távolsága olyan számomra, mintha az összes bordád eltört volna: a kívülállók ezt nem látják, de mindig fáj, amikor levegőt veszel. Szinte kényszert érzek arra, hogy meghaljak. Így nincs értelme az életemnek. Már csak egy dolog tart életben: az a csöppnyi remény, hogy még valaha láthatom. Tudom, hogy apámnak fáj, hogy így kell látnia és ezt sajnálom is, de ha elmennék az jobban fájna neki. Az "elmennék" szón rágódtam. Könnyebb lenne elfutni és érzéketlenné válni, annyival könnyebb csak menni, mint szembenézni ezzel a fájdalommal itt, egyedül...A szív darabokra hullása nem olyan hangos dolog, mint egy bomba felrobbanása. Sőt, gyakran olyan nesztelen, mint egy madár toll lehullása.. de akkor miért ilyen fájdalmas? Mert más nem hallja igazán...téged kivéve.

Charlie-hoz tartottunk éppen apámmal. Csak szótlanul ültünk az autóban, miközben kiértünk a La Push rezervátumból. Nincs bajom Charlie-val, a gond az, hogy ő is csak Rá emlékeztet. Bár ez talán már nem oszt, nem szoroz a dolgokon. Semmihez nincs kedvem, a halál gondolata szinte felvillanyoz, egy út, ami véget vet ennek. Annyiszor eltűnődtem már ezeken a dolgokon. Vajon hogy nézhet ki? Hogy érzi magát? Hol lehet? Ő is érzi azt, amit én? Minden rendben van vele? Ugyan olyan káprázatos, mint régen? Vagy káprázatosabb? Láthatom még valaha, akár egy percre is? Ha igen, mikor?
Kérdések egész listája sorakozott a fejemben, amikre nem kaptam választ sosem, talán nem is fogok. Túl sok a "talán", semmiben sem vagyok biztos és ez megőrjít. Megérkeztünk a házhoz, kiszálltam és kivettem apámat a kocsiból. Rég jártunk itt, most is csak meccset nézni jöttünk.

- Maradsz? - kérdezte rekedtes hangján apa, miközben az ajtóhoz toltam.

- Lenne értelme egyedül lennem? - kérdeztem közömbösen és fájdalommal.

Bekopogtam. Valaki finom léptekkel közeledett az ajtóhoz. Az ajtó kinyílt, szívem újra dobogni kezdett, mert megláttam a leggyönyörűbb, legkáprázatosabb, legtökéletesebb teremtést, akivel valaha találkoztam. Tompán érzékeltem, hogy valami leesett és eltört. A szám tátva maradt, nem hittem el, amit láttam. Ha ez egy álom, most ébredjek föl, mielőtt még beleélném magam. De nem lehet álom, minden fájdalmam elmúlt, úgy éreztem újra tudok lélegezni. Ez a levegő sokkal tisztább volt, mint bárhol máshol. Nem tudtam megmozdulni sem, éreztem, hogy a szemem könnybe lábad, de nem engedhettem, hogy a sok fájdalmam lecsorogjon arcomon. A világ legjobb érzései kavarogtak bennem: igaz szerelem, barátság, vágy, öröm, kiteljesedés, nyugalom és hasonlók. Idő közben jéggé fagyott szívemen megtört a jég, sőt elolvadt. Csak pár másodperc telt el, mégis fantasztikusan éreztem magam ennyi év után.

- Nessie. - mondtam rekedten, kiszáradt ajkaimmal.

- Jacob. - ejtette ki tökéletesen nevemet.